Ezen a napon is, mint annyiszor, elindult az autós. A jól végzett munka örömével szállt be kocsijába, hazafelé tartott.
A sok feladat már megterhelte, ezért mindig elégedett volt, ha sikerült mindent maradéktalanul megoldania. Ma így történt, mégis erőt vett rajta a bizonytalanság.
Ahogy haladt kifelé a városból, a forgalom egyre csendesedett. Ez jóleső érzéssel töltötte el. Munkája a belvároshoz kötötte, de a külső rész, a kertváros volt az igazi otthona, ahol még fejlett az infrastruktúra, minden szolgáltatás (költöztetés), könnyedén elérhető, mégis olyan családias. Életének e két fontos pontját kötötte össze ez az út, amelynek eleje, araszolós, a vége annál inkább haladós. Számtalanszor jött már erre, ezt az aszfaltcsíkot jól ismerte, de különösebben nem foglalkozott vele.
Hiszen most is, részben a költöztetésen járt az esze, részben az elmúlt órák eseményein gondolkozott és valami érthetetlen okból, gyermekkori képek is átvillantak agyán.
Csak ment, nem gyorsan, nem lassan. A táj, unalmasan ismerős, nem találta se szépnek, se csúnyának. Egy mező, fákkal, műanyag zacskókkal. Azokat nem fújta a szél, nem tapadtak a szélvédőre, nem kellett a kormányt elrántani és nem volt rajtuk különleges üzenet. Az idő felhős – napos egyszerre, alkalmas a költöztetésre. Olyan, amikor az időjárás sem tudja eldönteni, hogy mit akar, ahogy ő sem. Tavasznak – nyárnak határa ez, a levelek még puhán zöldek, a füvek frissek, a növények versengve nyitnak virágokat. Azért, ha jobban önmagába nézett, szerette ezt az utat. Ha még jobban önmagába nézett, a családját is szerette. Az utóbbi hónapokat azonban inkább a konfliktusok jellemezték. A szokásos: apró ügyek, nagy veszekedések. Legjobb lenne elfelejteni az egészet. Simán átlépni rajta, mintha meg sem történt volna. Mit tegyen? Költözés vagy békülés? Ha költözés, akkor csomagolás, bútorszerelés, összepakolás, dobozolás, majd győzedelmes elvonulás.
Azután jön az üresség. Ha maradás, az megalkuvás, hiszen a sértettség lelkében tovább ég. Mindkettőben volt már gyakorlata. Eközben csak ment, észre sem vette, hogy kitavaszodott. Ez egy nyílegyenes út, derékszögű balkanyarral, majd hosszú egyenes, azután haza ér, tudta előre. Óvatosan kanyarodott, már nem volt fiatal. Fék, azután visszaváltás, motorfék, ne kopjon a fékbetét. A kanyar után a nap is előbújt, áradó, szikrázó fénnyel terítette be az elé táruló vidéket. A mezőnek e hihetetlenül káprázatos csodája kissé meglepte őt. A kontúrok furcsán, természetellenesen tiszták és élesek voltak. Mint egy kép, ami túl szép, valószínűtlenül szép. A zöld réten pitypangok milliárdjai sárgállottak és ontották az illatot. Ez elbűvölte őt. Annyiszor jött erre és még oldalra sem nézett. Csak ment hosszan, mintha az út végtelen lenne. Jó érzés volt, valami húzta őt előre. Régóta nem jött szembe senki. Ösztönösen belenézett a visszapillantó tükörbe, de nem látott másik utazót.
Messze hátul a táj, mintha kezdett volna feltekeredni úgy, mint amikor régen édesanyja, a szőnyeget csavarta fel, a nagytakarítás előtt. Szürreális szépség vette körül, nyugalom, béke. Már nem volt fáradt. A nap arcába engedte éles fényét, a kocsiban kellemes meleg lett, a motor berregő hangja suhanássá szelídült. Magában utazott, de valahogy nem volt egyedül. Ült mellette valaki, valaki, akit szeretett. Nem tudta ki az, de ott volt. Szólni vagy ránézni nem lehetett, de tudta, hogy ott van. Sőt hátul is voltak páran, pontosabban csak jelenlétüket érezte, őket ugyan nem ismerte, de nem voltak idegenek. Valami azt súgta, sosem fog hazaérni, de ez nem zavarta, mert az otthoniak mind ott ültek vele. Csak ment, nem állhatott meg, nem is akart. Hirtelen ismerni vélte a jövőt, de azt is, az nem tartogat számára semmit, illetve mindent, de a minden, ez a fényes mező, ezzel az úttal. Megállni vagy visszafordulni már nem lehetett, csak menni, menni kellett.
Ekkor megértette, örökké úton lesz, összes emlékével, szerettével, életének miden kincsével…
