Sötétben a táska alján, az uzsonnás zacskó mellett, nem érezte jól magát. A lapjait nagyon féltette. Költöztetés ide vagy oda, egy ellenőrzőnek nem itt van a helye – méltatlankodott magában. Rettegett a maradéktól, a zsíroktól és pecsétektől. Kivéve azt az egyet, ami az igazgatói dicséret alatt díszelgett. Arra büszke volt. Ő egy eminens finom kis könyvecske, a könyvek könyve, a legfontosabb mind közül. Az iskolatáskában is azt szerette, ha elől van. Persze néha bekerült az atlasz és más nagyobb könyvek közé, de ez csak figyelmetlenségből történhetett. Hiszen ő a legfontosabb, a részek benne állnak össze egy egésszé, amely a kitűnő felé közelít. De a világ nem tökéletes, mindig vannak változások, ennek lehetett ö az áldozata. Az a rosszcsont nem tanult eleget, már megint nem. Bezzeg az év elején, még a költöztetés előtt, mikor nem volt felfordulás, csomagolás, sorban jöttek az ötösök. Az volt ám a jó világ. A kislány dédelgette, simogatta, mindenhová magával vitte. A szünetekben három barátnőjének is megmutatta, még meg is csókolgatta egy-egy lapját. Egész nap a kezében tartotta, de ez még nem volt elég. Amikor hazaért, szüleinek is megmutatta őt. Minden oldalt egyenként, selymes mozdulatokkal lapozták végig, a jegy mellé az aláírás pedig lassan, óvatosan, puhán került lapjának szélére. Még egy szép borítót is kapott. Most már végképp tudta, hogy különleges, első még az ellenőrzők között is. Ha beszedték a többi értesítővel együtt, akikkel jó viszonyt ápolt, igyekezett itt is felül lenni. Ebben sokat segített az új borító, a többiek irigykedtek is. Ilyenkor érezte a kislány feszült pillantását, nyugi én már tudom, jó a jegy! Aztán vihetsz megint magaddal és mutathatsz mindenkinek, simogathatsz, ahogy szoktad. Azért, meg-megrezzentek a lapjai, kicsit izgult. Nem akarta önmagának sem beismerni, de manapság a kislány már nem tanult eleget. Sok mindennel foglalkozott, dobozolt, pakolt, selejtezett, kissé megváltozott. Pedig jön a nagydolgozat, az nagy jegy, duplán számít, alig fér a rubrikába. Az ellenőrzőnek erre is meg lett volna a taktikája. A kislány tegye ki az összes tanulnivalót, minden könyvet egymásra, mint valami tornyot, amelynek ő lesz a tetején. Majd egyenként tanuljon meg mindent, így a csökkentve a magasságot, amíg végül csak ő marad az asztalon. De szép is lenne. De nem így lett. Nem volt elég a költöztetés nyűge baja, mindennek tetejébe ráadásul kapott egy mobiltelefont, méghozzá okosat! Még hogy okosat?! Hol jön egy mobil egy értesítőhöz. Az a rengeteg haszontalan információ, a lényeg az én lapjaimon van - gondolta többször is végig. Igen, de ez akkor is egy új vetélytárs volt, akivel küzdenie kellett minden nap. A kislány a telefont egyre többször vette kézbe, ráadásul nem gondterhelten, hanem inkább mosolyogva. Aztán eljött a nagy dolgozat napja. Az ellenőrző talán jobban izgult, mint a kislány. Kiemelt szerepe múlhatott ezen. De izgult kisgazdája is, mert a mobilt és az értesítőt is otthon felejtette. Nehezen teltek az órák. Végül megérkezett. Elővette őt, sokáig nézegette, végiglapozta, elölről hátulra, majd hátulról előre. Na, mi az, mit nézel, tudsz valamit? Ugye jó lett? Mosolyogj már! De a leány nem nevetett, inkább olyan furcsán nézett. Azután egyszerűen a mobilra tette, egyenesen a kijelzője. Micsoda dicsőség, én vagyok a legfontosabb! Hurrá! A mobil kijelzője egy darabig még világított, azután elsötétült. Az ellenőrző elégedetten hasalt a telefonon és igyekezett teljesen lefedni azt. Másnap az új helyen (a költöztetés után), azonnal beszedték. De a tanár nem írt be semmilyen jegyet, hanem hátulra az üzenő részhez lapozott és bejegyzett valamit. Nem lehetett fontos, még pecsét sem került alá - elmélkedett magában az ellenőrző, a sötétben, a félig felfalt szendvicsek között. Kicsit azért nyugtalanította az utolsó üzenetben egy szó: vajon mit jelent az, hogy e-napló?
