Életünk vissza-visszatérő pillanata a budai földszint. Jó nagy közhely, de mégis leírom, a költöztetés nehéz munka.
Sokkal jobban érezzük magunkat munka közben, ha vidámak vagyunk és néha (napi hússzor) viccelődünk, ugratjuk egymást. Nyilván kezdő kollegáink is sorra kerülnek. Alig várják, hogy az első száz költöztetésen túl legyenek, mert aki ügyes, az ennyi idő alatt egy kis rutinra tesz szert és nem lehet már olyan könnyedén lóvá tenni. Ezzel párhuzamosan megnő az ember önbecsülése is, hiszen már nem kezdő, már nem könnyű átverni. Aki később jó költöztetővé érik, ekkorra már megtanul néhány dolgot, amitől ez a munka szakmává válik és más lesz, mintha csak úgy barátok összeállva költöztetnének. Ami nagyon közösségi, de nem mindig szakszerű. Mire gondolok? Arra, hogy mi szakszerűen használjuk a gurtnit, hogy a szekrényt előkészítjük, mielőtt elindulunk vele, hogy mindig a hátulja legyen a lépcsőház korlátja felé és ne az eleje. A végtelenségig sorolhatnám a szakmai trükköket, nem teszem. Legyen elég annyi, ha az utcán sétálva látok egy költöztetést a rakodók mozdulataiból és a platón lévő bútorok, csomagok elhelyezkedéséből egyből tudom, hogy igazi költöztetőkről van-e szó. Függetlenül attól, hogy mi van a teherautó oldalára írva. De visszatérve nagyon ügyes kollegámra, ő már e tudás nagy részének birtokában volt és ez jóleső nyugalommal töltötte el. Holnap budai földszinten pakolunk le – jött a hír. Csak néztem fiatal kollégám arcát, láttam, hogy agyában lázasan kutatott, de ezt az információt nem tudta semmihez kapcsolni. A többiek komoly ábrázatát figyelte és nem tudta eldönteni, hogy ez egy újabb poén és itt mindenki nagy színész vagy tényleg olyan nehéz feladat vár ránk. Végül vállalva a rizikót megkérdezte: miért, más a budai földszint mint a pesti? Hidd el más! Gondolj a lift nélküli negyedik emeletre! Mert azt már tudta, hogy a lift nélküli negyediket tisztelni kell, mint hegymászó a Mount Everest-et! Mondjuk, annyi különbség van, hogy a negyedik kicsit alacsonyabb, viszont a költöztető a költöztetésnél kb. 115-ször megy fel a 115 lépcsőfokra. Ezzel szemben a hegymászók csak egyszer támadják a csúcsot, ha felérnek, sikerről beszélnek és zászlót tűznek ki. Mi csak a dobozt rakjuk le, azután megyünk vissza, semmi ünneplés, max. egy korty víz a teherautónál, azután indulunk ismét. Ha őszinte akarok lenni, a serpák közelebb állnak hozzánk. Na, de térjünk vissza a földszintre, amely tényleg más lehet Budán, mint Pesten. Az ember azt gondolná, hogy a háromajtós szekrénnyel a legnehezebb felmenni (persze nehéz) de haladós. Felmegyünk 5-10-szer és a teherautó félig üres, a lakás meg félig teli. A költöző roppant elégedett, mert a rengeteg lépcső ellenére a költöztetés jól halad. De mi van az apróságokkal? Már felmentünk kb. harmincszor, a kocsi nem ürül a lakás nem telik, csak a vádlink és a combizmunk jelzi számunkra, hogy nem Tv-t néztük az utóbbi órában. Na, itt van az, hogy az átlagtermetű szívós munkatársaink jobban teljesítenek, mint akik a zongoraszállítást végzik. Ezért is állítjuk össze brigádjainkat vegyesen.
Másnap, a már újabb tudással rendelkező, de halálosan fáradt kollégánk csak 5 percet késett. Röviden köszönt, majd, mint valami öreg, bölcs tanítómester széles mozdulatokkal magyarázni kezdett valamit barátjának. A teherautóba lépve, fél füllel csak valami olyasmit halottam: te ismered a budai földszintet!?
