A költöztető költöztetni szeretne, nem öröm, ha egy szállítás hirtelen döntés alapján meghiúsul. Történetünk azonban jól indult, mert megrendeltek, épphogy megrendeltek egy költöztetést. Lepakoló cím: nyugdíjasház. Kevés bútor, kevés csomag, néhány személyes holmi, ami az életből megmaradt. Ezek sem a használhatóság, inkább az emlékek miatt fontosak. Tulajdonképpen a tárgyiasult múltat szállítottuk.
Egy hölgyet költöztettünk. Többször is egyeztettünk telefonon, beszélgetéseinkben a száraz tényeken kívül, néhány személyes momentum is beszűrődött. Elvittük, elköltöztettük, elköszöntünk, tudtam, többé nem beszélünk. De pár hét múlva csengett a telefon, kedves hölgyünk újra magáról mesélt, arról a magányról, amelytől eddig is menekült. Azután hosszú csend következett, hetek teltek el. Egyszer csak megint hívott, boldogan újra hívott: kamaszok érkeztek egy színdarab tervével – mondta kivirulva. Ő és egy úr lenne a főszereplő! Ez jó dolog, csupa örömteli helyzet, izgalom, megvalósulhat a régi álom. De az élet nem álom. A gyerekek párszor jöttek, azután többé nem jöttek. Megint el akart költözni. Igazából nem tudtam mivel vigasztalni, csak azzal, ha újra rendel pontosan fogunk érkezni. Igen, csak azt nem tudom hová kéne menni, egy olyan helyre ahol várnak és időt szánnak rám – mondta. Hát, nagyon tudunk költöztetni, de a lepakoló címet nem tudjuk megadni. Erre nem készültünk, gurtni – csavarhúzó nálunk, de erre még soha nem gondoltunk – rebegtem sután. Már úton voltunk, amikor hívott és arra kért, értsem meg: még utoljára kiment a parkba és ott találta a másik szereplőt, az öreget, az embert, nem a férfit, az embert. Hirtelen világos lett számára minden: ők készültek, nem értették miért, de várták a próbát, várták az óra megfelelő állapotát. Leült a padra, a szokásos padra, nem a másik mellé, kissé távolabb. Nem néztek egymásra, nem köszöntek, nem történt semmi. Csak ültek, rengeteg idejük volt. Nem voltak fontosak senkinek, már a gyerekeknek sem. Ez is elmúlt, ők úgy jártak, hogy minden elmúlt, mindent kijártak, elvégeztek, megcsináltak, felneveltek, eltemettek. Mi jöhet még? Hosszú volt az út mögöttük, kevés a jövő előttük. Eltűnt majdnem minden, s a maradék egy furcsa térben lebegett. Lehet ez? Nem, nem lehet! Nevetséges, megalázó! Megalázó, de mégis jó. Nem merték hinni, nem akarták megengedni, féltek kimondani, próbáltak tiltakozni, de kénytelenek voltak beismerni, hogy kaptak mást is, talán többet, nem tudták mit, csak érezték, hogy úgy melenget.
Így hát, félúton, lemondtak egy költöztetést ....
