A Bauer-Teher lebetegedett! – hangzott a válasz arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen kik maguk? Kik maguk és honnan jöttek? – kérdezte döbbenten ügyfelünk, aki számára kezdett világossá válni, hogy nagyon furcsa dolog történik vele. A történet tanulsága az lesz: csak azokat az adatokat adja meg pontosan, amelyek a költöztetés szempontjából igazán fontosak. Az érdeklődés fázisában (ha nem különlegesen lényeges) elég az utcát megemlíteni, a házszámot nem kell megadni. A tájékozódás alkalmával elég az emeletek számát megbeszélni, a pontos ajtószámot, belépési kódot csak a kiválasztott költöztetőnek adja meg. Ha így tesz, nem kerül olyan helyzetbe, amelyről a mi esetünk szól.
A történészek beszélnek hosszú és rövid századról. A XX. század például rövid volt, mert 1989-90-ben lezárult valami és elkezdődött egy egészen más gazdasági – társadalmi folyamat: a piacgazdaság és a demokrácia. Ezen a nyáron mi nem így jártunk, mert a főszezon nem zárult le augusztus 31-én, ugyanis az iskola csak szeptember 4-én indult el. Akik az utolsó pillanatra hagyták költözésüket, még lehetőségük volt azt szeptember 1-2-3–án pótolni. Pótolták is, rengeteg költöztetést végeztünk el. A szezon utolsó napjának, utolsó munkája az, amiről írni szeretnék. Fülledt meleg, időnként záporral kombinálva. A költöztetés részleteit levélben egyeztettük és már előre jeleztük, hogy csak 13 óra körül tudunk kezdeni. Viszont szerencsénk volt, mert az első szállításnál jobban haladtunk, mint gondoltuk. Ezért ügyfelünket felhívtuk, hogy előbb jönnénk. Ennek örülni szoktak, de itt öröm helyett megdöbbenést éreztünk megrendelőnk hangjából.
- Hiszen a Bauer-Teher lebetegedett! – mondta a telefonban.
- Nem, nem vagyunk betegek, annyira nem, hogy hamarosan érkezünk – válaszoltuk.
- De akkor ki költöztet engem, mert már vagy 3 órája hordják a bútoraimat?!
- Nem tudjuk, fogalmunk sincs.
- Hát, nem maguk küldték őket? – kérdezte hitetlenkedve.
- Nem, mi nem küldtünk senkit! – ismételtük.
- Maguk küldték őket, mert önök betegek, azt mondták nekem!
- Kérem, értse meg nem küldtünk senkit és nem vagyunk betegek.
- Akkor kik ezek és hová viszik a bútoraimat?
- Tényleg nem tudjuk, talán nézze meg mi van a teherautó oldalára írva – kértük.
- Semmi – válaszolt rövid csend után.
- Profi költöztetőnek tűnnek? - tudakoltuk.
- Nem, inkább amatőrnek – mondta az úriember, egyre dühösebben.
- Kik ezek és honnan tudják, hogy hová költözöm? Hívjam a rendőrséget? – kérdezte kétségbeesetten.
- Nem inkább a főnöküket kellene megkérdezni, hogyan kerültek ide? – tanácsoltuk. Hosszú csend következett, majd távoli szóváltást hallottunk.
- A főnök nem kapcsolható – mondta a szegény ember egyre inkább kiborulva.
- Honnan tudják ezek a címemet és az adataimat? – őrlődött elkeseredve.
- Nézze, próbáljon megnyugodni – javasoltuk a telefonban. Mástól is kért ajánlatot?
- Igen, több helyről is – válaszolta.
- És mindenhol megadott minden adatott teljesen pontosan? – kérdeztük.
- Igen, mindent pontosan megadtam, minden űrlapon – mondta.
Ez lehetett a hiba, esett le a tantusz nálunk, abban a pillanatban. Éreztük, hogy egyre szürreálisabbá kezd válni ez a történet. Vasárnap dél volt már, az eső is egyre jobban rákezdett, az ismeretlen költöztető kocsi félig megrakva, most mit csináljunk? – töprengtünk. Végül azt a javaslatot tettük, hogy költözzenek el azokkal, akik elkezdték a szállítást. Nincs értelme jobban belebonyolódni ebbe az egészbe, mert ez nagyon zavaros. Nem, ez kizárt! Én önöket rendeltem meg, önök visszaigazolták, nem mehetnek el, önökkel akarok költözni! Hú, ez egyre durvább – néztünk össze. Végül is már valaki félig elköltöztette, de szerződés szerint nekünk kellene elvégezni a munkát, nem mehetünk el csak úgy, az ügyfelünk ragaszkodik hozzánk. Jogilag mi vállaltuk el.
- Nézze, odamegyünk, de veszekedni nem fogunk – tájékoztattuk. Kérem, mire megjövünk, tisztázza a helyzetet. Megérkeztünk és ott állt az összes szereplő a vasárnapi délutáni esőben, amely vígan kopogtatott kobakunkon, táncot járt a vállunkon, mintha örülne, hogy nem tud mindenki menedéket találni előle. Körülöttünk a nyolcadik kerület élte mindennapi lüktető életét. Ott volt a cég, aki kezdte a költöztetést, láttam rajtuk, hogy egyre inkább áldozatnak tekintik magukat. Ott volt a költöző, aki próbált meditálni, de látszott rajta, hogy egy-két szem nyugtató nem ártana neki. És ott voltunk mi, akik úgy éreztük tényleg jobb lett volna „lebetegedni˝. Mi nem szerettünk volna vitatkozni, de meg kellett kérdeznünk a kollégákat, hogyan kerültetek ide?
- Kaptunk egy e-mailt – jött a válasz.
- Honnan? – kérdeztük.
- Nem tudjuk – felelték.
- A főnök?
- Nem kapcsolható!
- Oké, elég volt, kezdjenek már pakolni! – jött az utasítás a megrendelőtől.
Szóval rátolattunk a másik teherautóra, amely emelőfalas volt és megkezdtük az átrakást. Egyébként, teljesen szimpatikusan dolgoztunk együtt és valójában az ismeretlen csapat sem volt ügyetlen. Dolgozott a két „vert sereg˝! Az egyik nem akarta a bútort lerakni, a másik nem akarta felrakni, de nem volt mit tenni. A probléma megoldódni látszott egészen addig, amíg a szemközti kocsmából meg nem jelent egy borízű hangon beszélő ember, akinek már nem volt szüksége nyugtatóra.
- Én is rakodó voltam és nem kell a kisebb kocsiról átpakolni a cuccot a nagyobbra, mert arra is felfér minden, csak ti bénák vagytok – mondta.
Összenézett a dupla költöztető csapat amely már kezdett egybe forrni, vagy legalábbis abban egyetértett, hogy ez az ember úgy végzi majd, mint a jó Kőműves Kelemen szegény felesége. Abban a pillanatban tekintetek olyan össztüzét kapta, hogy azonnal eloldalgott. Elment, de sajnos volt valami igaza: ez nagyon béna helyzet volt, nem akarunk több ilyet.
Hát ez volt a szezonvégi esős vasárnap délután szürreális története. Tanuljon belőle aki akar: egy költöztetésnél ahogy vigyáz értékeire, úgy vigyázzon adataira is.
